Az erdélyi sátoros czigányok.Forrás : Vasárnapi Újság
"Csudálatos, vadregényes faj. Vándor és bujdosó nép, mellyet századok óta minden kisérletek daczára az állam meghóditani nem tudott. Erdők és dombok alá üti fel sátrait s egy helyt ritkán mulat egy hónapnál tovább.
Izmos, termetes faj. A férfiaknál tág mell, széles homlok, nagy görbe sasorr, rugalmas gyors menet. A nők nyulánkak, karcsúk, szép tojásdad arczuak, hajlékonyak; hollószin fürteik alól fekete szemeikből éles villám lövellik. Szineikre nézve inkább réz szinűek mint feketék.
Honnan és mikor jöttek be a sátorosok Erdélybe, nem határozhatni meg. Vannak kik állitják: hogy a polgárisult czigányokból egy elszakadt csapat, őseinkkel egy időben származott volna hazánkba, a tábor szolgálatjában mint kovácsok, esztergályosok és zenészek használtatván. Annyi bizonyos: hogy ősidők óta közöttünk élnek; de, mint a házi czigányokat, megtelepiteni soha sem lehetett; sőt nyelvük sem ugyanaz mi a házi czigányoké, s a két faj egymást nem érti. A függetlenség és szabad vándorlás életelemük. A társadalom fegyelme és csábja nem vehet erőt hajlamukon. A vadállapot édesebb és vozóbb a társaság korlátozott kényelmeinél.
Azonban nincs sátoros, ki valami mesterséget ne tudna. Leginkább a következő mesterségeket gyakorolják: rézmüvesek, kik üstöket, apró csengetyüket és zörgő gombokat készitenek; kovácsok, kik közzé tartoznak a késcsinálók, lakat, vésü, furó, fogó, csákány és baltakészitők, durvább kovácsmunkákkal mint lópatkók, ekevasak stb. a sátorosok nem foglalkoznak. Ezeket a házi czigányok üzik. Esztergályosok és teknyősök, kik orsókat, laskateritő és kalácssütő fákat, tejsodrókat, kisebb és nagyobb fatálakat, teknyőket s más faeszközöket készitenek. Vannak továbbá rostások és meszelőecset készitők. Ez utolsó inkább az asszonyok mive és áruczikke, valamint az orsók fakanalak s több konyhaeszközök is. Ezen mesterségi czikkekkel járják be az országot, s árulják az vásárokban és házanként.
Vannak köztük aranyászó czigányok is, kik az Aranyos folyó medréből apró teknyőkben az aranyport mosogatják s gyüjtik, mit aztán tölök a bányahivataloknál beváltanak.
Musikához nem értenek. Ez a czivilizált czigányok mestersége. Fütyölésben azonban páratlanok, s füty s dana mellett szoktak tánczolni, mikor felső ruhájokat s lábbelijüket lehányják, és ezt rendre a mint hevülni kezdenek a tánczban, a kalapon kezdve s igy rugják mezitláb s könnyü szerben a gyepen. Az öreg dádék és zsámbák csak ugy mosolyognak a nagy reményü vidor unokákon. A csávék tiz éves korukig mezitelen járnak, s czigánykerekek vetésével töltik az időt s lószekérrel husz harmincz ölnyi vonalban versenyt vetik a bukfenczet s kérik a krajcsárt.
Barabás mesterrajzában hiven adja vissza a költözködő erdélyi sátorosokat. Valóban nincs ennél regényesebb valami. Öt tiz család mint valamelly karaváncsapat együtt utazik. Mindenik családnak van rendszerint egy gebéje, mit a családfő kötőféken vezet, oldalán fityet a sátor összegöngyölten, szenyes általvetőkből innen is túl is egy-egy borzasfejü mezitelen purdé kandikál ki, a nők nagyobb gyermekeikkel a ló után mennek, meszelőecsettel kezükbe. A sertést lábára kötött madzagon tartva maga előtt hajtja a család valamellyik férfitagja, ki nagyon büszke e megbizatással. A rájok hányt vetett ruha messze tündökölteti fényes bőreiket. Igy haladnak gondtalan egykedvüséggel kurtaszáru pipákkal szájukban. Ősi kiváltságnak tartják: hogy akármelly határon harmad napig szabadon és háboritás nélkül sátorozhatnak. Ez alatt szélyel járnak a helységbe s ha munkára van kilátás, továbbra is engedélyt kérnek a megmaradásra. Mindenik vándorcsapatnak van egy vajdája, ki a közöttük támadható viszályokat elitéli, s kitől az egész törzs függ. Tarisznyasziján nagy ezüst vagy rézczimert hord hivatali jelvényül. A vajdát magok választják, ki magának a polgári hivatalok előtt is tekintélyt igényel.
Áruczikkeikért inkább eleséget mint pénzt szoktak kérni, lisztet, kenyeret és mindenek felett rincsczálét, min ők az avasos disznóhust értik. A csereberét igen kedvelik.
Jövendőt is szoktak az öregebb nők mondani, rostába hányt fuszulykaszemek forgatása után; megbogozott czérnák rángatásával a mint a bogok kisimulnak; és a tenyérereinek nézése s tapogatása után. És ezzel igen sokat csalnak. Kölpin nevü faluban Marosszéken egy czigánynő a hajadonoknak leendő férjeiket jósolgatta, s hogy bizonyosabbat mondhasson, ünnepi ruhájokat kérte el, hogy azzal éjfélben a keresztuton tánczolja meg magát s maig is tánczol a czifra ruhákkal; a leányok nem hogy kerestek volna, de szégyelletökbe csakhogy a föld alá nem bujtak.
Az uzsuhálásban, azaz a sopánkodó kérésben kifogyhatatlanok, elannyira, hogy meg nem lehet tőlök menekülni, mig valamit nem adunk.
Eledelük parázsban sült pogácsa, mále vagy puliszka. A hust mindenek felett szeretik, s szénen sütve félnyersen eszik. A döglött marháknak czombjait lemetszik s elsunnyognak vele, nem ügyelve a falusi nép károgásaira, melly minden udvarról utánok hangzik, az esett husból illyenkor nagy lakomát ütnek.
Házasságot minden vallásos szertartás nélkül kötnek, vizek partján füzfa alatt; egyfeleségüségben élnek s halálig hivek maradnak.
Vallásról általában semmi fogalmuk nincs. A dörgéstől, villámlástól, ugy az éjjeli bolygótüzektől is nagyon félnek, és mellüket szokták verni és a földet csókolni kiáltva „Delódé! dévlá!” min hihető bizonyos felsőbb hatalmat értenek. Láttam egyszer, hogy tolvajsági gyanu miatt megesküdtek, mit is illy szertartással tőnek; földet vettek kezeikbe, sót hintettek rá, vizzel megöntözék, azután tenyerükben összegyurták golyó alakra, mit is késhegybe szurván jobb kezük mutatóujját rátették s magokra rettentő átkokat mondottak. A széltől nagyon irtóznak, azért közpéldabeszéd, hogy a czigány igy imádkozik: „Mindent adj Uram! hideget, meleget, csak szelet ne!”
A bánatot és gyászt hajok elnyirásával és arczaik megkarmolásával fejezik ki. Hangosan, csaknem orditozva szoktak sírni. És főleg a nők illyenkor a kétségbeesés élő példányai; ők a bánatot csaknem az őrjöngésig tudják kifejezni s általérezni. Tanúja voltam egykor egy gyönyörü sátorosnő kétségbeesésének, kinek férje egy székely faluban az átvándorlás alkalmával hamis tallérok készitése gyanujáért letartóztatott és vasra veretett. A czigányné orditó jajgatással bolygta be a falu utzcit; szép nagy fekete haját arcza elébe teritve tincsenként vagdalta egy késsel, s szakgatta szerte kezeiben s eresztette a szélnek, könnyei záporként hulltak, s arczait véresra karmolta, hogy vér és köny öszvegyültek. Megható volt a fájdalom, elannyira, hogy az egész falu részvétét felköltötte, s férje kezességeni elbocsáttatása kieszközölteték.
A lidércztől vagy éjjeli bolygótüztől, mint fölebb érintém rendkivül irtóznak. Innen megtörténik, ha valamelly faluból el akarják tudni, a pajkos suhanczok szalmával betekert kerekeket gyujtanak meg s eresztenek le a dombtetőkről sátraikra, mit lidércznek hisznek, s másnap aggó remegés közt felszedik sátorfáikat s a vidékről eltávoznak.
Ruházatjok a férfiaknál: kék nadrág, nagy karimáju suta kalap, kék köpenyeg s nyakukban fekete bőrtarisznya, széles szijján nagy lapos rézgombokkal; a nőknél rókatorkos mente, fekete vagy csíkos fersing, többnyire piros csizma, mit nagyon szeretnek, a férfiak sarkantyúscsizmában s legtöbben szőrösbocskorban járnak. Ékszereikhez tartoznak a gazdagabb sátorosoknak az antikszerü nagy arany és s ezüst billikomok, miket zálogba is szoktak tenni, s némelly törzs öt s tiz darabot is bir, hihető még ős hazájokból hozott maradványok; a fiatalabb nők füleiben átfurt régi arany- és ezüstpénzek fityegnek, s nyakukon vegyitve bizonyos csigaalaku fejér és veres csíku s csak nálok látható gyöngyszemekkel, nagyobb arany- és ezüstpénzekkel füzött nyakláncz diszlik, mi mellük közepéig ér le.
Télire erdős falvak közelébe vonulnak, négyszögü lyukat ásnak s a sátort fölibe vonják, s ugy szigorogják át a telet, melly helyzet, hogy megfoghatóbb legyen álljon itt versben:"
Forrás : Vasárnapi Újság epa.oszk.hu
Megjelent 1856. július 27-én
Utolsó kommentek